Nagyon nehéz szívvel jöttem ma el pestről. A nyugatiban várnom kellett, mert csak később volt vonat, mint ahogy azt neten írták (ennyit erről). Felültem, és próbáltam másra gondolni. Bármire, ami más. De nem tudtam. Folyton Rá gondoltam, a tegnap estére, ahogy elment, a szörnyű ürességre, ami utána maradt, a ma reggelre, hogy tudtam, már nem jön:-(. Azt éreztem megszakad a szívem, olyan nagyon hiányzott, hogy ki tudtam volna ordítani a világba a fájdalmam, ha attól jobb. Nem írtam Neki, azt gondoltam erős vagyok. De nem bírtam ki. Mikor ide érve leszálltam a buszról, sírva fakadtam. Elővettem a telefont, és írtam. Megírtam, hogy mennyire hiányzik. És epekedve vártam a választ, hogy halljak felőle valamit. Visszaírt:-), meg is nyugodtam kicsit. Nagyon feszült vagyok, nagyon nehéznek érzem, de tudom, hogy nem szabad zargatnom Őt. Emlékszem, hogy mikor munkában már tetőfokára hágott a feszültség, és aztán megjött Ő, teljesen felszabadultam, minden mássá lett. A halál egy fokkal rosszabb ennél, hála Istennek én még láthatom Őt. De mikor fogom látni??? Újra nézni az arcát, a szemeit, megcsókolni Őt...hogy tud ennyire hiányozni?
Nagyon szeretnék meggyógyulni, hogy más lehessek, és boldogságot adhassak Neki. Ő hisz bennem, már csak nekem kéne. Pillanatnyilag nincs életerőm, sem kedvem. De azt mondta az este nekem, hogy sose adjam fel. Szeretnék Rá hallgatni, szeretnék rászolgálni a bizalmára. Szeretnék Vele lenni. Fáj a szívem. És ha unalmas is, akkor is leírom. Mert fáj:-(.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése