Tegnap délután már egész jól voltam. Beszélgettünk chaten Krisztiánnal, és jót tett. Igaz újra kiveséztünk dolgokat, de jó volt, azt éreztem segített. Aztán a visszafele úton talán még picit boldognak is éreztem magam, igaz, tudtam, hogy hazaérve felhívhatom, és hallhatom a hangját. Szerintem ez doppingolt kicsit. Úgyhogy élveztem az utazást. Aztán ahogy gördült be a vonat pestre, úgy jöttek szépen vissza az emlékek is...az első autó, amire felfigyeltem, egy Clio volt. A király utcai KFC előtt elmenni sem volt fájdalommentes, de a kegyelemdöfés Józsi kérdése volt: egyedül??? Pont ez nem hiányzott...felmentem anyuhoz, beszélgetni kicsit. Ahogy ültem az ágyon, és hallgattam anyu beszámolóját, a forgószéket néztem, ahol Mókuska ült ilyenkor....aztán visszamentem abba a lakásba. Belépni a kapun egyedül, felmenni, és üresen találni a helyet. Ugyanolyan rossznak éreztem, mint kedden, mikor elmentem onnan. Bementem a fürdőbe, és nem volt ott se a papucsa, se a fogkeféje, se a törölközője. Szörnyű érzések fogtak el, azt éreztem most azonnal hívnom kell, mert ezt nem bírom ki. Hívtam is, de épp nem ért rá, azt mondta visszahív. Felmentem, hogy olvassak. Oda mentem, ahol mindig együtt pihentünk, ahol ott feküdt mellettem. A könyv kicsit terelte a figyelmemet, aztán hívott:-). Majdnem két órát beszéltünk. Jobb volt a hangja, mint előző nap, és ennek nagyon örültem. A végén már poénkodtunk, és még nevetni is tudtam. Azt éreztem elindultunk a gyógyulás útján.
Erre ma reggel, mintha kialudtam volna az egészet:-(. Kinyitottam a szemem, körbenéztem, és megint csak nem volt ott. Nem volt ott!!!! És máris elkapott egy rossz érzés, egy fájdalom. Első gondolatom az volt, hogy felhívom, de aztán letettem erről, mert nem csünghetek folyton rajta. Szakítottunk, túl kell lépnem, Nélküle kell élnem. Ésszel felfogom, de a szívnek nem lehet parancsolni. Metróval jöttem, és újpesten a buszra várva minden autót megnéztem, hátha most érkezik munkába, hátha láthatom egy pillanatra! De nem láttam, még egy pillanatra sem:-(. Hiányzik, szörnyen hiányzik. Úgy érzem ha láthatnám, és megölelhetném, leszakadna ez a nagy fájdalom, jobb lenne. De talán csak pillanatnyilag, lehet utána sokkal jobban hiányozna, mint most:-(.
Fáj a gyomrom, alig bírok enni. Nem érdekel a kaja, a munka, semmi nem érdekel. Elment, egy sötét este beült az autóba, búcsút intett, és elment. Elhagyott. Egyik percben még mellettem feküdt az ágyon, a másikban pedig már egyedül voltam, és tudtam nem jön többet, nem fekszik ott többet:-(((. Hogyan fogjam ezt fel?
Talán arra kellene gondolnom, hogy menni akart, hogy így döntött. De ezt most vajmi kevésnek érzem, kb. kenhetem a hajamra. Semmit nem segít. Rosszul érzem magam, nehéz ez a teher:-(.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése