Érdekes

Tegnap este érdekes dologra lettem figyelmes.
Megbeszéltük Szurgyival, hogy találkozunk. Úgy is lett, mondtam jöjjön el hozzám, mert főznöm kell ebédet másnapra. Eljött, mig én tettem-vettem, ő kényelembe helyezte magát. Aztán mikor végeztem, én is leültem az ágyra, azaz behúzódtam a belső felére, hogy legyen egy kis tér köztünk. Erre ő odébb jött, így gyakorlatilag a fél ágyat foglaltuk el ketten. Már majdnem bemászott az intim szférámba, mikor szóltam, hogy picit menjen már odébb. Furcsán viselkedett, mintha minden áron meg akart volna érinteni. Nem kérdeztem rá, de gondolom lehet valami baj a kapcsolatában...és elgondolkodtam. Két évvel ezelőtt bármit megadtam volna azért, hogy így viselkedjen, most pedig semmilyen szinten nem érintett a dolog! Nem mozgatott meg bennem semmit, nem éledtek fel régi érzelmek, semmi. Pedig azt mondják az okosok, hogy az igazán nagy szerelmek sose múlnak el. Hát, azt hiszem most rácáfoltam erre:-))).

Sok kicsi dolog,

avagy az élet apró örömei:-). Mondjuk az, hogy ma munkában egész nap nem volt net, nem tartozik közéjük:-).
Tegnap reggel munkába menet eszembe jutott, hogy azon az utcán, ahol kifordulok a metró felé, eddig csak balra néztem, bele egyenest a felkelő napba. És tegnap először- két hét után- elnéztem a másik irányba is. És mosolyra fakadtam:-), ugyanis az utca végében a Citadella Szabadságszobra látható!!! Nagyon új élmény volt, és tök jól esett a szememnek!
Aztán napközben rám csörgött Tünde, hogy negyed óra múlva ott lesznek, ki tudok-e menni egy kicsit. Persze, hogy ki! Hát én:-). Olyan vadi új Corollával jelentek meg, hogy csak lestem...na mondom, ez meg honnan? Hát kiderült, hogy a Zoli tesója barátnőjének, a Barbinak az apjáé. Mivel ő elutazott egy hétre, és itt hagyta nekik az autót. Az igen, rám is hagyhatták volna egy-két napig:-). Örültem a látogatásuknak, tök jól esett. Tündének már akkora pocakja van, hogy szerintem tuti nem várja meg az október végét a szüléssel! Hatalmas!
Este dokihoz mentem, és mivel nagyon meleg volt, nem volt kedvem a korihoz, hogy ne izzadjak le túlságosan. Ezért fürdés után szépen szoknyát vettem, laza nyári blúz és magassarkú. Elegáns akartam lenni, ezt is szoknom kell:-). És jól is esett, hogy odaérve a dokihoz, azt mondta: kori nélkül, ellenben csinosan! Kinek nem esik jól, ha értékelik az ilyesmit?:-). Persze a cipő már rég nem volt a lábamon, így számíthattam rá, hogy fel fog törni. Így is volt, mikor kijöttem, már alig bírtam járni, ezért úgy döntöttem, leveszem. Élveztem, ahogy a napsugaraktól még meleg járda simogatja a talpamat, kezemben lóbáltam a cipellőt, és szabadnak éreztem magam! Fél órán keresztül bandukoltam a városban mezítláb, mig hazaértem. Mondjuk itthon már úgy éreztem, mintha hólyagokon mászkálnék, de ezen apró kellemetlenség nem tudta elrontani ezt a szép élményt:-).
Ma reggel metrón ülve csörög a telefonom, sejtettem, hogy csak egy valaki hívhat. És igen, Krisztián volt:-). Hangja vídám, ennek örültem. Mindjárt visszahívlak, metrón vagyok- mondtam neki, aztán alig vártam, hogy leszálljak végre, és visszahívhassam. Jó híreket közölt, meglett a mobilnetem.Meg is beszéltük gyorsan, hogy délután elhozza, és segít nekem a nagy kupac papírom hazahozásában. Így is lett, és persze jót mosolyogtam magamban, mert 3 hete most először húztam szandált a lábamra. Bezzeg ha tudtam volna...:-). Aztán ugyanez a mondat este is felcsendült, az Ő szájából, az ingével kapcsolatban:-). Nagyon békés, kedves délutánt töltöttünk együtt, örültem neki:-). Jó éjszakát!

Feladás, vagy elfogadás?

Tegnap este, egy telefonbeszélgetés közben erősödött meg bennem egy döntés: vége van, feladom. Feladom azt a reményt, hogy lesznek apró csodák, hogy húzza a szíve hozzám. Vagy csak elfogadtam? Elengedem a kezét ennek a kapcsolatnak. Hiába "élek" én még benne, ez már nem az! Fájdalmas, és nehéz döntés. És közel nem jelenti azt, hogy nem gondolok Rá, vagy hogy már nincs helye a szívemben. Dehogy! Szeretem Őt, és köszönöm ezt a nagyon szép kapcsolatot. Örömmel tölti el a szívemet:-). De most már jövőre fel!!!:-)))

Péntektől hétfőig

Túl vagyok egy mozgalmas, izgalmas, emberekkel és jókedvvel teli hétvégén. Elmesélem:).
Pénteken bringával jöttem, és azzal is mentem haza. Hátsó felem még mindig megsínylette ezen döntésemet, de jól esett mozogni. Napközben hívott Anti, hogy akkor mikor is menjünk falat mászni, és hozzátette, hogy mivel nincs bérlete, korival megy...hát jó, csatlakozom. Odafele elég fáradt voltam, kicsit be is voltam gyulladva, hogy akkor hogyan fogok én teljesíteni...aztán mikor odaértünk, Antit elkapta egy nagyon jó kedv, ami átragadt rám is, így el is felejtettem izgulni a teljesítményem miatt:-). Másfél órát másztunk, és  nagyon jó volt. Most elsőre megmásztam azt a negatív falat, amit a múltkor kicsit kínlódva sikerült Krisztiánnal, igaz, akkor már a végén fáradtak voltunk, de akkor is szuper érzés volt, hogy legyőzve önmagam, sikerült megcsinálni. Főleg, hogy nem adtam fel, nem a kudarcot választottam! Azt hiszem ezt részben neki köszönhetem, mert kettőnk közül Ő volt mindig az, aki a végéig vitte a dolgokat, én meg legtöbbször feladtam volna.
Aztán most nagy felbátorodásomba még a kockás falnak is nekimentem, de mire oda jutottam, már teljesen fáradtak voltak a kezeim. Többszöri próbálkozás ellenére is mindig elszakadtam a faltól, és a végén lejöttem pihenni egy kicsit. Így azt csak másodszori próbálkozásra, illetve a 6-os sáv igénybevételével tudtam megmászni. De sikerült!!!! Úgyhogy jó kis mászás volt, másnap elég durván fájtak az ujjaim...
Itt persze még nem ért véget az este; átmentünk tescóba, onnan mekibe, kajálni:-), aztán ismét kori, és irány haza. Megkértem Antit, kísérjen el, azért 10 fele már nem igazán szeretek egyedül kóricálni azon a környéken...
Szombaton kicsit elhúzódott a felkelésem, elég sokáig lustiztam. Délben átmentem anyuhoz, mert piskótatekercset akartam készíteni. Közben hívott Széki, hogy mennek ki a repülős bemutatóra, csatlakozzak. Hát, csatlakoztam én, de sajna csak 3.20-ra értem ki, amikor éppen vége lett...így aztán elmentünk kicsit mozogni, közben fagyiztunk, majd mentünk vissza  térre, a koris felvonulásra. Rengeteg új ember, a régiek közül alig voltunk páran, így egy tartalmasabb semmit tevés (azaz ülés) után hazaindultam, Székiék és Anti kíséretében.
Az esti tüzijáték egy nagy csalódás volt:-(, nem kapcsolták le a lámpákat, ami külön élmény ilyenkor, és maga a látvány sem volt annyira jó. A metróhoz tolakodó tömeg utána meg főleg nem...
Vasárnap látogatóban voltam veresen. Nagyon izgultam, gyomorideggel keltem, és az egész délutánig elkísért. A 8.15-ös busszal mentem, és előre ültem, ahogy Krisztián mondta, hogy láthassam a fa-árkádokat. Csodaszép volt!!! Aztán veresre érve hamar odaértem Kiss mama házához, ő még nem volt otthon. Közben megjelent Krisztián apukája, épp arra volt dolga. Na, ettől megijedtem kicsit, mert nem tudtam hogyan fog reagálni rám, vagy mit szól ahhoz, hogy ott lát. De nagyon pozitív élmény volt,  úgy láttam örült, semmi rosszallást nem fedeztem fel rajta. Jó volt találkozni vele:-). Aztán megjött Kiss mama, bementünk. Mikor pénteken kiírtam a buszjáratokat, a déli indulás volt a legutolsó, úgy gondoltam annál tovább biztosan nem maradok. Tévedtem:-). Olyan jól elbeszélgettünk, hogy a végén fél 2 után jöttem el:-). Nagyon jól éreztem magam! Jó volt újra ott lenni, ismét egy kis szelet a közösből...igazság szerint bevallom, vártam egy "kis csodára" most is, ahogy a szakítás óta oly sokszor. Krisztián tudta, hogy ott vagyok, és én füleltem, valahányszor kocsit hallottam elmenni a ház előtt. Hátha Ő az, hátha látni akar...tudom, hogy ezt az én érdekemben nem teszi, de azért mindig reménykedtem, hátha picit húzza a szíve...
Miután eljöttem Kiss mamától, lementem a fő térre. Nagyon szép idő volt. Készítettem pár fotót, majd mentem a buszhoz, amire több mint fél órát vártam, de akkor már nem volt energiám császkálni, mert a gyomorideg miatt csak pici sütit ettem, és már nagyon éhes voltam.
Viszont jól éreztem magam, felszabadult, és vidám voltam. Egy nagyon jó érzés töltött el, és úgy éreztem erőt ad. Egészen másnap reggelig, amikor kifele jövet a metróból megláttam Krisztiánt, hogy a piros lámpánál áll. Ő is látott engem, integettem, visszaintett. Idegen volt az egész. Ma már tudom az okát, nem miattam volt. Megértem. És nagyon sajnálom.

Reggeli tekerés

Tegnap este elhatároztam, hogy ma bringával jövök. Azt már tudom magamról, hogy ha hirtelen kelek fel, s úgy kell nekiiramodjak, akkor inkább bkv-val jövök...ezért beállítottam a telefont 5.45-ös ébresztésre, így 6.15-kor sikerült kiszállnom az ágyból:-). Odapakoltam, elkészültem, kicsit megmozgattam a tagjaimat, és 6.45-kor elindultam. Nagyon kellemes idő van odakint, jól esett a tekerés. És a kedvem is egyre jobb lett. Mikor a miskolci utcán tekertem, a sebességmérő kiírta, hogy 60, lassíts! Azta, vágtatok ezerrel!:-) Igaz, hogy közben elment mellettem egy autó:-).
Aztán fél 8 előtt 2 perccel már a wesselényi utcánál voltam, és csodálkoztam is, hogy tök jó időben vagyok. A szentmihályi-rákos kereszteződésnél beálltam a busz mögé, mint jó kislány, megvártam szépen mig elindult, de szemétláda volt a sofőr, mert a  lámpa piros volt, és ha normálisan áll meg, akkor elférek mellette az út szélén. Látta hogy mögötte vagyok, és lehúzódott teljesen a padka mellé. Disznó. Én meg fogtam magam, és felmentem a járdára, persze közben rá néztem, és ő is nézett, azt hitte hogy hú de kiszúrt velem...
Ma volt az első reggel, hogy nem Krisztián hiányával ébredtem. Erre ahogy átmentem ezen a kereszteződésen, láttam egy kis clio-t befordulni a penny felé. Nézem a rendszámot, Krisztián volt:-(. Azonnal kaptam a telefon után, hogy felhívom, elmondom, hogy láttam. Aztán meggondoltam magam, visszahúztam a cippzárt. Minek tenném? Neki már nem azt jelenti, amit nekem, és különben sem számít. De a szám lekonyult, a jó kedvem odalett. A szívem még mindig fáj Érte:-(.

Száguldok- lefelé:-(

Igen, beültem kerekes kocsiba, és száguldok lefelé a dombon, a lejtőn, a bárhol. Elég rohamosan:-(
Tegnap még nagyon a dokis élmények hatása alatt voltam, egészen délutánig. Pörgős délután volt, hazaérve babot főztem, közben meggyet magvaltam, aztán felvittem a mosnivalót, aztán husit sütöttem, aztán meg piskótát akartam készíteni, csak rossz volt a tojás...aztán megjött anyu. Tudtam, hogy nem lesz zökkenőmentes. És igen, kitört belőlem. Amióta ezt a könyvet olvasom, amit:-), rájöttem egy-két dologra a gyerekkorommal kapcsolatban, illetve a köztünk lévő fallal kapcsolatban. És azok most kijöttek, jobban mondva kitörtek belőlem. Szegény egy szót sem szólt, csak ült, és pokolian éreztem magam, amiért ezt rázúdítottam. Aztán bőgtem, mint egy hülye. És csak bőgtem. De a végén a dolgok javultak, ő megértette a valódi mondanivalómat, én pedig megnyugodtam:-).
Aztán ma reggel újabb hatások. Erről most még nem tudok írni, mert kavarog bennem rengeteg gondolat és érzés, és a sírógörcs is, bár ez kit lep már meg?! Hisz oly sokat sírok, ahelyett, hogy inkább cselekednék...I still miss Him, but we aren't together anymore:-(.

Önbecsapás?!

Az este azt mondtam Neki, hogy nem akarok már blogba folyton arról írni, hogy ennyit, meg annyit sírtam, meg ilyen, meg olyan szarul vagyok. Hát most valamilyen szinten mégis ezt teszem:-(. Mivel csorognak a könnyeim. Eljátszhatom én, hogy már nagyjából lezártam, és túl vagyok rajta, na de kinek akarok hazudni??? Amikor rám szakad a hiányának szörnyű súlya, akkor csak bőgni tudok. Előjönnek az emlékek, és a szívem iszonyúan vágyakozik utána. Az én kis Mókuskám. Már nem az enyém. Érezhetően nő a távolság közöttünk, már egy telefonbeszélgetés is másképpen zajlik.

Ma reggel láttam. Igaz, utolsó pillanatban vettem észre, és fel is hívtam azonnal. Más volt ez a beszélgetés, mint eddig. Minden változik, távolodik, és ezzel nagyon nehéz azonosulnom. Szombaton még úgy éreztem, mintha még mindig egy pár lennénk, és aztán maradt az érzés és gondolat, hogy ezt felejtsem el, már nem vagyunk az. És miután letettük a telefont, nem telt el két perc, és csörögtem. Felcsillant a szemem, dobbant a szívem: visszahív! Hát nem, nem Ő hívott:.-(. De ezek szerint azt szerettem volna...

A tegnapi terápia nagyon jó volt. Kép-eztünk, és ilyen csodálatos érzésekkel még soha nem szembesültem, sőt, talán egész életemben nem éltem át. Hegyre kellett gondolnom, és elindulnom felé, de nem ment. Ehelyett lebegtem, de nem szárnyakon és karcsapkodással, hanem minden erőfeszítés nélkül. Éreztem hogy a többiek, a régi csapat ott van velem, és bár nem láttam és hallottam őket, mégis különös öröm töltött el. Szabad, és boldog voltam. Még meg is állapítottam, hogy nincs nálam semmi, pedig a kis zöld táskám a kirándulások elengedhetetlen kelléke. Nem volt súly, ami lehúz, amit cipelek, teljesen szabad voltam! És egy pillanatig sem féltem! Az a teljes öröm járt át végig, ami ismeretlen számomra, de mennyei érzés! Jártam a kínai nagy falnál is, zord, angliai időben, fújt a szél, és én ahelyett, hogy fotóztam volna, élveztem az időt, a helyet, a létet! Csodálatos szabadság lett úrrá rajtam, egyszerűen hihetetlen volt! Aztán egy hegyen találtam magam, alattam iszonyú mélység, lábam alatt talpalatnyi föld, lenéztem, és nem féltem, nem hatott a tériszony, a gravitáció, semmi! A végén pedig ismét egy hegyen voltam, egy kis templomfedelű barátságos házikó előtt, a hatalmas teraszon álltam, fapadok és asztalok voltak kitéve, egy lobogó zászló, és két oldalt két sokkal hatalmasabb sziklafal, középen pedig a kilátás a nagyon mélyen fekvő völgyre, ahol sütött a nap. És még mindig szabad, és örömteli voltam, és akkor nyílt a házikó ajtaja, és kijött rajta Krisztián. Nem szólt semmit, odajött hozzám, átkarolta a derekamat egy alázatos érintéssel, és magához húzott. Nem is volt szükség szavakra, annyira sugárzott a végtelen szeretet ebből a mozdulatból! És én olyan boldog voltam, olyan nagyon vigyorogtam (a valóságban), akkora őszinte öröm járt át, mint még soha. Boldog voltam! Fantasztikus élményben volt részem, tényleg csodálatos volt! Ez is a lelkemben van, mondta a doki. Még soha életemben nem éreztem ilyet azelőtt...

Ma reggel tovább olvastam a könyvet, és most jutottam el ahhoz a részhez, ami segítséget ad a gyerekkori „traumák” feldolgozásához. Csak egy bibi van: szükség van egy segítőre. „szükségünk van legalább egy olyan emberre, akivel szabadon meg tudjuk osztani az érzéseinket, akiben bízunk, és aki nem fog bennünket megszégyeníteni.” Végig futtattam a listát, de csak egyetlen ilyen embert találtam. És az Krisztián. Ő az akiben bízom ennyire. Volt olyan, akiről azt éreztem nem bízok benne, volt olyan, akit nem találtam elég komolynak a feladat elvégzéséhez, volt olyan, aki előtt én szégyelltem magam. Ő maradt csak. De most nem fogom megkérni. Nem akarok okot, hogy miért találkozzunk, és saját magam szempontjából is helyesebbnek érzem, ha most még nem teszem. Azt ismét két napos kiborulás követné, és nincs ennek így értelme. Nem mintha a szívem nem szeretne Vele lenni...mennyire hülye dolog már ez! De majd eljön ennek is az ideje, hisz ahogy Ő is mondta, igen, nyertem magamnak egy nagyon jó barátot!

És ma először vettem elő az Ipod-ot, a szakítás óta. Minden ilyen apró dolog visszahoz valamit a közösből, ugyanakkor egy új kihívást is jelent: el kell helyeznem a mostani, új környezetben, és meg kell szoknom, hogy már nem azt jelenti, mint régen.

A tegnap megélt öröm átérzés óta már nem érzem magam olyan magányosnak, amilyen csütörtök környékén voltam. Még sose éltem egyedül, sőt, ennyi együttlét után se szakadtam még el valakitől. Nyilván normális, hogy így éreztem. De örülök, hogy ez változott, és jobb lett a helyzet.

Na megyek most már, elkezdem végezni a feladatom, és reménykedem, hogy mielőbb visszakapjuk a netet is:-).