32 év

Ha ma számot kéne adnom életem 32 évéről, azt hiszem első szavam a köszönet lenne. Az embernek kutya kötelessége azzal a nem könnyű gondolattal élnie, hogy bármikor meghalhat, és ennek megfelelően kihasználni a perceket, órákat. Én nem ezt tettem. Sok-sok történés kellett ahhoz, hogy eljussak oda, hogy ma már ne húzzak hosszú hónapokig valamit, amiben nem vagyok boldog, vagy meg tudjam becsülni azokat az embereket, akik erre tényleg alkalmasak.
Erre a világra születni csodás dolog, bár tény, hogy ebben nem volt választási lehetőségünk. Kaptuk, élni kell vele. Vagy nem, annak is van egy útja, de ez most nem aktuális :). Gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem, mama elmondása szerint mindig jó gyerek voltam, nem volt velem gond. Hisztis nem voltam, anyu azt nem tűrte :). Iskolás éveimből egyik erős emlékem, amikor egyik osztálytársam azt mondta, engem mindenki utál, de Móricz Beát gyűlölik :D. Hurrá. Mennyivel jobb volt nekem :). Amióta az eszemet tudom, tepertem mások elfogadásáért, szeretetéért. Ebben első anyu volt, ha ő haragudott rám, akkor aztán semmi, de semmi ezen a kerek világon nem érdekelt, csak az, hogy megbékéljen, s újra foglalkozzon velem. Ez még ma is elég erősen élő dolog, iszonyú mély gödörbe tud taszítani, ha feszültség van közöttünk.
Voltak barátaim, akikhez nagyon ragaszkodtam, de így visszatekintve mindig túlzott elvárásaim voltak velük szemben. Azaz pontosítok, vannak dolgok, melyeket mai napig megteszek barátaimért, és azt hittem ez visszafele is működik. Tévedtem. Nem egyszer, nem kétszer. Tipikusan az a buta ember vagyok, aki kis pofonból nem tanul, kell az, hogy a földről szedjem össze magam. Ezzel már megbékéltem, tudom, hogy ilyen vagyok :). Mariana okozta fájdalom volt az első olyan, amitől olyan mély szomorúságot éreztem, amit csak egyszer azóta életemben: amikor Zoli elküldött a pokolba. Két ember, aki állítólag nagyon szeretett. De hát fájdalmában üt az ember legnagyobbat, s nyilván kaptak benne segítséget tőlem...na, de elkanyarodtam. Ma elmondhatom, hogy van pár ember, akik tényleg olyan barátok, amilyet mindig álmodtam, és ennek újra és újra képes vagyok nagyon örülni. Külön kiemelném Mákszemet, aki a múltkor is mondott egy olyan mondatot, hogy annál jobban nem tudom mi esett volna....de nem hagyom ki a sorból Ottit, Székiéket, Szilvit , Bátyust, és nem utolsó sorban Antit, akit mai napig feltétel nélkül tudok szeretni. Csak önmagam szeretete áll még mindig komoly hadi lábakon, úgy is mondhatnám, az önutálat inkább jellemző rám. De ezen dolgozok.
A 10 év depresszió nem tartozik életem legfényesebb emlékei közé, de valamiért ott volt. Valamit "adott", valami haszna biztosan volt. Mondjuk még nem jöttem rá, hogy mi :D.
Rengeteg helyen jártam, sok szépet láttam a világból. Álmomban se gondoltam volna :). Romániában másképpen nő fel az ember (nem az ország színvonalára gondolok feltétlenül, hanem a mi családi körülményeinkre), ott még Magyarország is csak álom volt. Hát még más országok :). Aztán mennyi helyre eljutottam! Sok szép emlék, csodás helyek, ezek azok, melyek pénzzel soha vissza nem adhatók, ami véleményem szerint mindenkinek kellene az életébe. Legalább egyszer. És mi hányszor mentünk!
Immáron 11 éve dolgozom, sokat tanultam. Örülök, hogy a jelen gazdasági helyzetben van munkám, és el tudom tartani magam. Vettem egy autót, ami életem egyik legjobb döntése volt. Önerőből :). Mondjuk még fizetem, de valamit fel tudok mutatni, valami mellett kitartottam, és ez jó! Olyan könnyű volt feladni egy csomó mindent, mindig ez a könnyebb.
Van egy szép lakás, amiben élek, mert tényleg tetszik, bár a penész egyre zavaróbb tényező...a kapuba beálló köcsögökről nem is beszélve :(. Ez utóbbihoz már semmilyen szintű türelemmel nem rendelkezem :(.
És eljutottunk a jelenhez. Szokás szerint most is fáj a szívem, hiányzik Valaki, ahogy oly sokszor eddigi életemben.De ide tartozik az is, hogy rettentő pánikba tudom ejteni magam, ha esetleg valami komoly is kialakulhatna, és nem tudatosan, de képes vagyok elmenekülni...van defektem rendesen!
Most épp felhős az ég fölöttem, amikor jön egy rossz, akkor megindul a lavina, de előtte csodás hónapokat éltem meg, tele jóval, változással, így nem panaszkodom, mert ez csak ideiglenes. Ráadásul annyira nem is rossz, hisz egészséges vagyok, van hol laknom, van mit ennem, szóval a többi már csak luxus :). Amúgy is csak a kis félelmeim bújtak elő, nem valós tragédia történt. (kivéve egy összeveszést, amit én annak éltem meg).
Összegezve elmondhatom, ha holnap meg kéne halnom, biza örülnék, hogy életem nem hasztalan tv nézéssel telt el, és magányos semmittevésben töltöttem unalmas napjaimat, hanem igenis kihasználtam rengeteg lehetőséget, és léptem saját boldogságom és örömöm érdekében. Azt tanácsolom mindenkinek, és magamnak is továbbra is, hogy menjünk el minden szép helyre, beszélgessünk a számunkra kedvesekkel, örüljünk mindennek, mert elég csak elképzelni egy súlyos betegséget, s máris más a világ; ezek most lehet hú de nagy általánosságként hangzanak, de minél inkább gyakorlom ezt, annál inkább érzem, hogy működik. A pozitív pozitívat vonz, a negatív villám gyorsan visz lefele. Nem éri meg. Önsajnálatból így is túl sok van (legalábbis nálam), és lesznek bajok kreált félelmek nélkül is. Voltam boldog, nem is olyan régen, már ezer éve nem éreztem, és ennek is örülök. Semmi nem tart örökké, de még lehetett, még kaptam belőle. Szép az élet, még ha ezt jól is álcázza :).