Írtam már, hogy mennyire csodálatos az az ember, aki mellett nap mint nap ébredek? Hogy milyen türelmes, és kedves velem, holott nekem az Ő helyében már elegem lenne magamból? Egyre tisztábban kezdem látni, mennyire görcsös vagyok, és milyen korlátokat állítok saját magam elé. Bár tudok ezekről, de nem tudom kezelni őket. Pedig szeretném. Még mindig nem találom a kiutat, de most legalább nem könnyek közt vergődve írom ezt, hanem mosolyogva, reménykedve abban, hogy képes vagyok változtatni, helyre hozni. Nehéz így elfogadni magam, hisz minden kis kudarcot felnagyítok, sokkal rosszabbnak és negatívabbnak élek meg, mint amilyen az valójában. És pont Krisztián az, aki mindezekre azt mondja: de hát az is Te vagy! A részed, egy darabka belőled, fogadd el! Igazából ezt is szeretnem kéne, hisz ha mondjuk Őrá nézek, nem tudok se rosszat, se negatívat mondani, mert elfogadom, és szeretem, mindazzal együtt, ami Ő. Bár ez nyilván nem 100%-os, hisz belőlem kellene kiindulnia, de a startnál elcsúszott valami...nem tudom elhinni azt, hogy engem valaki szerethet, így ahogy vagyok, ezzel, amit kínálok. Az apám- akiből minden férfi kép kiindul egy lánygyermek életében- elhagyott, nem törődött velem, nem érdekeltem. És ma sem érdeklem. Hogy érdekelhetnék hát más, idegen férfiakat, ha őt nem???
Ezt legalább már tudom, egy kiindulópont. Már csak azt nem, hogy innen merre induljak, mihez kezdjek ezzel az infóval, hogyan töltsem fel, és fogadjam el magam....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése