Családi látogatás

Múlt hétvégén kaptam a hírt, hogy Biró Mama nagyon beteg, elesett, beverte a fejét, rosszul van. És szeretne még egyszer látni engem...Ez engem semmilyen formában nem dobott fel. Tudtam mit jelent. Nem akartam. Nem akarok búcsúzni, nem akarom azt, hogy elmenjen. Tudom, ez nem így működik.

Ezért szombat reggel hazautaztunk. Az út jó volt, ottani idő szerint fél 1-kor már ott is voltunk. Mamáék nagyon vártak már:-). Igazság szerint nagyon érdekes volt hazamenni. A hely, ahol gyerekkorom nyarait töltöttem.  Az unokatestvéremék, akik akkor még gyerekek voltak, most felnőttek. Mama ugyanaz a csupa szív ember, aki 20 évvel ezelőtt is volt, Ilonka ugyanúgy fiatal még, és Gyuszi ugyanaz az alkoholista, aki volt. Mintha semmi sem változott volna, és mégis rengeteg minden változott. Egy nagyon közeli hely, ami nagyon távol került tőlem. Azaz én kerültem távol a helytől. De sose lesz idegen.

Mama, mint mindig, most is sürgött-forgott, hogy minél jobban elkényeztessen minket:-). Nem is ő lett volna, ha nem így tesz. Sütit is sütött, amiből egy kérdésnek köszönhetően ettünk is:-). Van új szemüvege, piros keretes, mint az enyém, nagyon jól áll neki. Drága Mamám!

Délután hajat vágtam Orsinak, szegény kicsi fia végigsírta az egészet, azt hitte fáj neki a vágás:-). Jó lett az új frizura, igaz fodrászatilag hagyott némi kivetnivalót maga után...

Késő délután elmentünk Biró Mamához. Nagyon örült nekünk. Szegény nagyon le van robbanva, csupa csont és bőr. Mikor megsimogattam a karját, csak csontot éreztem. A lába meg van dagadva, az arca beesett, ereje nem sok van. És ő támogatja Tatát, aki már több mint 10 éve érelmeszesedésben szenved, és forgalma sincs hogy ki kicsoda. Már Mamát se mindig ismeri meg. Minden nap elmegy a szülői házhoz, és várja, hogy reggel a szülei felkeljenek...Mama pedig támogatja, ahogy tudja. A szomszédok segítenek nekik néha, de igazából magukra vannak utalva. Mama világ életében beteges volt, amióta az eszemet tudom, mindig szenvedett valamiben. De ennyire rosszul még sose nézett ki. 84 éves lesz júliusban. De nagyon szívós:-). Azt mondta, neki biztos még dolga van, még el kell rendeznie a családban ezt-azt, biztos azért adja ezeket a próbákat neki az Úr. Pedig amilyen fájdalmai vannak, én csodálom, hogy van ereje levegőt venni...elpanaszolta a családi dolgokat, amik fájnak neki. Vannak bőven, mint bárhol, és nem tud megbékélni. Szeretne békességet szegény, de sajnos nem nagyon figyelnek rá. Aput nagyon szereti- igaz mindhárom fiát- és mindig védi, próbál minket is megbékíteni. Szegény hordozza a mi terhünket, pedig azt nem tudja megoldani. Vasárnap mikor mentünk elköszönni, sokkal rosszabbul volt. Alig ment neki a járás, és sírt is. Örömében is, bánatában is. Vele sírtam én is. Nagyon nehéz volt így elválni, de megígérte, hogy legközelebb még készítünk közös képet...

Tata nagyon édes volt, évek óta nem szólt hozzám, csak épp köszönt, és most, mikor elbúcsúztunk, jó utat, és jó egészséget kívánt. Nagyon meghatott.

Vasárnap délben aput is meglátogattuk. Rosszabbul néz ki ő is, mint tavaly. Zsírlerakódása van, de nagyon durván. Márciusban műtötték, akkor 90 dekát vettek le  a hátáról, plusz még valamennyit a nyakáról is.  De sajnos hiába, mert visszanőtt máshol. Minden eredménye jó, az orvosoknak fogalmuk sincs, mitől lehet ez, csak kísérleteznek. Jó volt látni őt, főleg hogy józan volt, és tudtunk beszélgetni kicsit.

Aztán Tominál tettünk látogatást, hisz két hete megszületett a kicsi lánya. Fantasztikus érzés volt őt újra látni, és a baba, hát az valami tünemény! Annyira picike, és olyan kis ennivaló!!!! Ja! És még a Ford-ot is vezethettem!!! Hú, mekkora élmény volt!

Aztán vasárnap délután eljött a búcsú ideje, de előtte még fotóztunk párat. Még Krisztián is belement, hogy vele is készüljön néhány kép:-). Kis Mókuskám:-). Azt mondta jól érezte magát. Türelmesen jött velem mindenhová, mellettem volt végig:-))).

Rossz az az érzés, mikor kifordul a kocsi a hídról, és ők integetnek, én visszaintegetek, aztán egyre csak távolodnak. És ma már újra a munkában, ők pedig 300 km-el odébb. Tegnap ilyenkor még együtt reggeliztünk...Isten óvja őket, meg minket is!

Imádkozom:)

“Miközben mosogatsz, imádkozz! Adj hálát a mosogatni való tányérokért, hiszen ez azt jelenti, hogy volt bennük étel, hogy tápláltál valakit, hogy szeretettel gondoskodtál valakiről: főztél, és asztalt terítettél. Képzeld el, hány ember van a földön, akinek nincs mit elmosnia, vagy nincs kinek megterítenie…”

Paulo Coelho

Home sweet home

Így tartja a mondás. De mi van, ha nem is annyira édes? Sőt, mi van, ha egyáltalán nincs is?
Nagyon megrázó álomból ébredtem szombaton. Azt nem tudom hogy kivel, de odahaza, Margittán, a régi lakásban voltunk. És annyira valóságos volt ! Abban a házban, ahol 18 évig éltem, ahol felnőttem, ami már nincs, és soha többé nem is láthatom. És a legjobb szándék ellenére sem sikerül újra otthonra lelnem, egy biztos pontra. Lebegek. Olyan vagyok, mint egy kikötött bábú, amit hol erre, hol arra fúj a szél, de csak lóg, lebeg, nincsen talaj a lába alatt, mert nem is lehet. 12 év alatt 12 költözés nem igazán alapozza meg az otthon érzését...azt a meleg, szeretetteljes, biztos talajt, amire mindenkinek szüksége van. Nem arról beszélek, hogy nincs hol lehajtanom a fejem, mert van. Ez annál sokkal több. Egy hely, ahová hazatérhetsz, ha úgy alakul, egy hely, ahol elbújhatsz, ha arra van szükséged, egy hely telis tele emlékekkel, nevetésekkel, sírással, küzdelmekkel, hittel és csalódással. Egyszerűen nem merek bízni az új albérletekben, alig bírom megszokni őket, folyton keresek valamit, és feszülten várakozok. Csak éppen nem élvezem...és azt érzem ez egyre nagyobb teher nekem, már nem bírom ezt. Türelmetlen vagyok, és negatív, pedig most nem vagyok egyedül, sőt!És ezért hálás is vagyok! Tényleg!:-) Köszönöm Mókuska!

Telefonszám változás

Szombat estig vagyok még elérhető a mostani számomon, aztán visszaadom a kártyát Szilvinek. Bár már régebben is gondolkodtam ezen a lépésen, most érett meg igazán a dolog. Méghozzá azért, mert látom amit látok:-). A kártyát eredetileg azért kaptam, hogy a több órás beszélgetéseink ne kerüljenek pénzbe, hanem nyugodtan, ingyen tudjunk csevegni egymással. Ez már rég óta nem áll fenn, ezért úgy érzem nem helyes, ha továbbra is én használom a kártyát. Úgy érzem van ennek jobb helye is:-). Az új számomat még nem tudom, várhatóan a héten megtudom (vagy nem), de persze azt nem fogom ide kiírni!:-).

Néma ordítás

Ha tudnék ordítani, most megtenném. Anyu azt mesélte nemrég, hogy Ippen, a szomszéd nő depis volt, és azt mondta neki az orvos, hogy menjen ki a mezőre, és ordítson, ameddig jól esik. Ne foglalkozzon azzal, mit mondanak az emberek, csak adja ki magából, különben megőrül. Nem tudott ordítani, és évekkel később teljes mértékben elveszítette kapcsolatát a valósággal. Megőrült. Vége, elveszett.

Nekem is ordítanom kéne, mert tele vagyok feszültséggel és fájdalommal. Dühös vagyok,és nem értem. Ki akarom ordítani magamból, és változtatni, ütni, verni, dobálni, csak hogy jobb legyen, csak hogy olyan legyen, de nem megy, és csak a szemeim dagadnak egyre nagyobbra! Utálom, gyűlölöm ezt, és nem értem, de AKKOR SEM ADOM FEL!!! Nem vagyok hajlandó! Inkább kimegyek az erdőbe, és teljes torokból elkezdek ordítani, de nem adom fel! Nem, nem és nem! Hiszen tiszta szívből szeretek!

Első ember a holdon

Kerek 50 évvel ezelőtt, 1961.04.12-én indult el Jurij Gagarin a világűrbe a Vosztok-1 űrhajóval.
Gagarin 1934.03.09-én született Oroszországban. A II. világháború kemény éveit az ő családja is megszenvedte, de szerencsére a németországba elhurcolt két nővére és fivére épségben térhettek haza. Gagarint a tanárai intelligens és szorgalmas tanulóként jellemezték.1960-ban kiválasztották, így bekerült a szovjet űrprogramba. 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Gagarint és társát, German Tyitovot kitűnő teljesítményük és kis termetük alapján választották ki az űrutazásra. (Gagarin 157 cm magas volt.)
1961. április 12-én Gagarin az első emberként repült az űrbe egy Vosztok 3KA–2 (Vosztok–1) fedélzetén. Az egész repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet. Gagarin 1967-ben, a Szojuz–1 katasztrófája után a Csillagvárosban folyó kiképzést vezette. Ezzel párhuzamosan újból elkezdett vadászgépen repülni. 1968. március 27-én ő és kiképzője életét vesztette egy MiG–15-ben rutinrepülés közben. A baleset körülményei tisztázatlanok. Egy 1986-os tanulmány szerint gépük egy másik sugárhajtású gép csóvájába került. Az időjárás sem volt kedvező, ez is hozzájárulhatott a balesethez.

Árpád híd- kocsival

Timi kérdezte tegnap, mikor tudnék Apeh-ba menni, s ma reggelre bevállaltam. Elkértem Krisztiántól az autót, így 7.40-kor ő kiszállt Újpesten, én meg elindultam. Ismét remegtem, mivel a régi fótira már ismerem az utat, de másfelé nem, így féltem rendesen. Elindultam. Az Árpád úton még semmi nem volt, de amint ráfordultam a vácira, hirtelen nagyon sok autó lett körülöttem, és iszonyatos lett a forgalom. Tudtam hogy két sávval kijjebb kell mennem, csak azt nem tudtam hogyan hozom ezt össze. De aztán egy kis fehér autó lemaradt a középső sávban, én meg bementem elé:-). Aztán már nem volt nehéz kimenni a szélsőbe, így a vártnál sokkal hamarabb értem az árpád hídhoz. Az Apeh 8.15-kor nyit, már 7.53-kor ott voltam. Persze kerestem egy nagyon biztonságos parkolóhelyet (legalább 20 méter szabad terület, biztos ami biztos alapon:-))), és úgy döntöttem felhívom anyut, jöjjön arra, hogy Timihez már együtt menjünk. Meg is tettem, kicsit kellett csak rábeszélnem, és eljött:-). S mivel hamar odaértem, volt még időm szemöldököt is szedni:-).

A hivatalos ügyintézés 10 perc volt sorszámhúzással, várakozással, elintézéssel és pisiléssel együtt:-), így még hamarabb kiértem, mint ahogy anyu odaért volna. Aztán már indultunk is, nehogy elkéssünk. Jó utunk volt visszafelé, kivéve hogy az elején anyu mindent mondott hogyan, vagy hogyan ne csináljam, de minek utána párszor szépen ránéztem, már csak sziszegni mert:-). Örültem hogy ott volt velem, tényleg:-). A végén megdicsért, azt mondta ügyes voltam, csak azt tanuljam meg, hogy hamarabb kezdjek el fékezni:-). Igyekszem majd odafigyelni erre:-) (is:P).