A Viskó című könyvben Sarayu elviszi Mac-et egy kertbe, hogy segítsen kicsit neki az ottani munkálatokban. Odafele menet beszélgetnek, és Mac egyszer csak ámulattal veszi észre, hogy milyen gyönyörű helyre érkeztek. Gyönyörű, ugyanakkor gazos, van benne kártevő is, de a színeknek olyan csodálatos variációja, amilyet Mac még sohasem látott. Nekilátnak a munkának, Mac nagyon nehéznek érzi, de közben élvezi a látványt, ami kárpótolja. A végén szinte hulla fáradtan esik össze, és megkérdezi Sarayu-t, hogy mi ez a hely.
- Ez a Te lelked- hangzik a válasz, Sarayu ugyanis nem más, mint a Szentlélek...
Nagyon szép ez a jelenet, bemutatja hogy Isten milyen csodálattal tekint a lelkünkre, mennyire egyedi az és milyen örömét leli mindegyikünkben. Na, de nem ezt akartam ebben a bejegyzésben leírni, csak ez jutott eszembe a mai állapotomról.
Az történt ugyanis, hogy érzelmileg ma ismét meghaltam:-(. Amióta együtt vagyunk Krisztiánnal, többször éreztem már határozottan, hogy gát van bennem. Egy olyan gát, aminek nagyon vastag a fala, és nem hagyja hogy mögötte az érzelmek és a csodás pillanatok felszínre törjenek. Ismeri valaki ezt az érzést? Rohadtul kínzó tud lenni! Ma természetesen kiborultam ezen, és elkezdtem Neki is írni erről. És ahogy írtam, ahogy kiadtam magamból egy kicsit, kezdett egyre világosabb lenni egy-két dolog. Nagy igazság van abban, hogy az embernek előbb magát kell szeretnie. Én nem szeretem magam, bár ez azért az elmúlt években elég szépen változott. S mivel nem szeretem magam, azt se tudom elhinni, hogy más szerethet. Talán ezért félek ennyire a pokoltól is, mert ilyen embert Isten se szerethet. Hogyan is tehetné? S ha már Ő sem szeret, akkor nincs remény a mennyre, s akkor értelme sincs semminek, és kb. itt a kör is bezárul. Milyen érthetően (legalábbis remélem) össze tudtam ezt ma itt foglalni, holott éveken keresztül kínzott ez az egész...na, és ebből kiemelve egy szeletet, hogyan is bízhatnék abban, hogy egy nagyszerű embernek, mint Krisztián, én tényleg tetszem, hogy tényleg érdeklik a dolgaim, és szívesen van velem? Pillanatok alatt el tudom veszíteni a hitemet ebben, holott egy pillanatig sem adott erre okot! És ha ez itt elindul lefelé, akkor egyből záródnak az ajtók, kint marad minden ami szép, mert akkor nem sérülhetek...igen ám, csak hogy ez nem ilyen egyszerű, mert ez a zárt ajtó feszül, mintha döngetnék, mintha erősen nyomnák, feszít az érzés, úgy érzem nem vagyok tisztességes, hisz nem mutatom ezt, nem akarom ezzel bántani Kriszt, nem akarom hogy tudja, hogy ne fájjon neki. Érzéketlennek érzem magam ilyenkor, és méltatlannak arra, hogy bárki is mellettem legyen. Érzelmileg szegény vagyok. Aztán ha kisírom magam, és megkönnyebülök, résnyire kinyílik az ajtó, és a szívem örülni tud annak, hogy Krisz szó nélkül felkel 4 óra alvás után, hogy engem templomba vigyen, majd szó nélkül értem jön; érdekli minden kis butaságom, eljön velem számtalan ismeretlen helyre, feladja értem a focit, mellettem alszik el és ébred oly sokszor...ilyenkor megtelik a szívem, és örülök! De félek, nagyon sok félelem van bennem, nagyon sok. Keményen küzdök, mert van miért, mert Ő fontos nekem, és nem akarom elveszíteni!
Kezdem egyre inkább megérteni azt is, mennyi gátlást okozott bennem sok vallásos ember. Az, hogy nem a saját hitemet éltem meg, nagyon káros dolog. Ha egyik azt mondta fekete, akkor én a pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam, ha azt mondta fehér, leesett egy kő és pár óráig jól voltam...a kényszer, a kell dolgok szinte ölni tudnak! A nyomás, hogy szex ne legyen házasság előtt, azt alakította ki bennem, hogy ha kapcsolatba kerültem, akkor úgy álltam hozzá, hogy ebből csak házasság lehet, így kisebb volt a bűntudat, viszont több volt az elvárás önmagammal szemben, egyből olyan érzéseket vártam, melyek az elején még nem lehetnek, ahhoz idő kell, és léptem át olyan fontos szakaszokon, melyek nélkül nem épülhet ki egy kapcsolat. Ezt ma először tudatosítottam így magamban. És most őszintén szólva kicsit dühös vagyok. Nem akarok se a vallás,se Isten ellen fordulni. Csupán csak magam szeretném a meggyőződéseimet megszerezni, és ápolgatni, nem pedig azt élni, amit mások mondanak, hogy jó. Isten fontos nekem, és keresem Őt. Azt hiszem nagyon is görcsösen. Szeretném ezt letenni, és szívvel megtapasztalni, hogy ki is Ő, ki vagyok én, hol a helyem a világban. És szeretném a magamról alkotott szinte teljesen negatív énképet is végre a helyére tenni, mert nem vagyok én tökéletes, de azért csupa rossz se...
Visszakanyarodva a történet elejére: A Viskó nekem sokat segített, végre megtaláltam azt az Istent benne, akit régen elvesztettem, és bár nem gyógyult meg a lelkem, de jelentőset javult. Még párszor ki fogom olvasni a könyvet, az biztos, nekem egy alkalom soha nem elég semmire:-).
Úgy érzem, ma komoly munkát végeztem a saját kertemben:-)
