Kedden veszett jó kedvem volt. Megérkeztem a dokihoz, és máris vigyorogtam. Bementem, és görkoris Szindiként köszöntött, majd megkérdezte: esetleg Barbi? :D. Mondom maradjunk a Lillánál. Igaz, hogy ő Kingának szólít, de az most mellékes :).
Aztán bementem, levettem a korit, kényelembe helyeztem magam, és elkezdtem mesélni. Túl sok sztori nem volt, így kb. 10 perc alatt be is fejeztem, és mondtam, hogy most már képezhetünk. El se akarta hinni, hogy csak ennyit járt a szám :). Aztán mikor már készen álltam arra, hogy végignyúlok az ágyon, és betakarom magam, akkor a doki belátta, hogy a poén, melyet elsütött, nem volt valami nyerő, amit én meg is erősítettem benne, mire mondja: kár. Erre én azt válaszoltam, hogy a kár az nem haszon. És ez ütött. Az a tipikus "ez hülye" arckifejezés, amitől mondanom sem kell, hogy elkapott a nevetés, de olyan szinten, hogy már görnyedtem, és fogtam a hasam, mert fájt:). Ez pár percig eltartott, majd sikerült vízszintesbe helyezni magam, és mondja: jó, most hogy megnyugodott, kezdjen el...és egy újabb nevetési roham. Reakciója: látom nem nyugodott meg :D.
Aztán nagy nehezen lecsendesültem, és az eddig megszokottakkal ellentétben, most nem kellett egyből magamra hangolódnom, hanem "körbevezetett" a szobán, elmondta hogy mi hol található. Nagyon figyeltem, mert azt hittem, vissza fogja kérdezni, erre mikor befejezte, azt mondta képzeljem el, hogy egy réten vagyok. Na mondom, ez szivat :). Erre nem volt könnyű ráállni, de nagy erőlködések árán végre sikerült egy angliába illő, gyönyörű zöld füves rétre képzelni magam. Fújta a szél a hosszú hajamat ( néha képzavarban szenvedek), meg a lábszár középig érő füvet is, és akkor azt mondja: és most képzelje el, hogy megjelenik Krisztián. Na én úgy megijedtem, hogy még a szívem is dobbant egyet, vissza is kérdeztem, hogy mit keres ő ott? :D. Persze választ nem kaptam :P. Aztán kérdezgette, hogy milyennek látom őt, mit csinál, meg ilyenek. Igazából olyan volt, mint egy fotó, guggolt egy helyben, nem szólt, zárkózott volt, ahogy valójában is. Aztán a kapcsolatunkat kellett elképzelnem egy szimbólum formájában, és itt kap szerepet a cím: a lila mezei virágokból álló csokor. Nagyon szép, dús csokor volt, a szárak összekötve. Mindketten fogtuk a csokrot, ami nagyon szép volt, és éreztem, hogy nem hervad el, nem lesz belőle száraz virág. És ez örömmel töltött el, nagyon jó volt az élénk zöld fűben állni lila virágcsokorral a kezünkben, de éreztem, hogy valami nem az igazi, ezért elvágtam a zsinórt, és a virágokat feldobtam, hadd vigye őket a szél, szórja szét a réten! Annyira felszabadult érzés volt! Annyira jó, örömteli, csodás pillanat! Átjárt ez a szabad érzés, és ezt át akartam adni Krisznek is, hogy felszabaduljon, hogy mosolyogjon, segíteni akartam. Nekifogtam ugrándozni, meg nevetni, élveztem a szellő minden simogatását, majd kézen fogtam őt, és szaladni kezdtünk. És akkor megszólalt a doki, hogy mit tennék, ha ő el akarna menni? És azt válaszoltam: akkor elengedném, menjen! És ő el akart menni, elengedtem a kezét, és elment. Szó nélkül, ahogyan jött. És nem szomorodtam el, egy percig sem, a felszabadultság érzése megmaradt, a vidámságom sem hagyott el, boldog voltam!!! Fantasztikus! :) :) :) :) :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése